Keserű kétszászhuszonkettő (,avagy az émelyítő ihlethiány)

Olyan keserű vagy.
Próbállak megrágni, mint mindennel veled is úgy vagyok, hogy nem adom fel és márpedig túllendülök ezen a furcsa ízvilágon. A kitartásod azonban talán több, mint amire számítottam és bár tudom, hogy még ezer és ezer ember küzdhet veled, olykor elhagy az erő. Duzzogva és magatehetetlenül vágom a laptopomat az ágyra – vagy legalábbis óvatosan lerakom az íróasztalomra, mert annyira még nem vagyok dacos, hogy szembeszálljak anyával és egy törött elektronikai eszközzel. Inkább a szavak mestere vagyok. Vagy mégsem?
Hát, éppen erről van szó! Gyakran azt mondom, hogy nem vagy jelen, most, azonnal neki kell ugranom valami újnak. Érzem, hogy az ereimben friss vér csorog és mellettem van minden erő. És mégsem. Valami oknál fogva mégse sikerül továbblendítenem magamtól a hintát -, amiben ülök.

Aztán vettem a bátorságot és azzal kezdtem, hogy megvizsgáltam közelebbről a dolgot. Nehezen jöttem rá, hogyha nem is világít rá tisztán a helyzet, van ellenszer és magától kétes, hogy hatni fog. Kellek hozzá én is. Orvosolni kell a „hibát” pont azzal, amiben akadályoz. Így fogtam az előbb nyugovóra szánt laptopot és elkezdtem legépelni a szavakat, amik ezek után csak áradtak belőlem és fent olvashatók. Valahogy, mintha a gond okozta hányinger is eltűnne, és már amiatt sem lennék magamra annyira dühös, hogy képtelen vagyok bármerre mozdulni. Már nemcsak az üres dokumentumot vagy éppen néhány elveszett sort bámulok. 

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések