Első fejezet - Gazdag szegények

"..játékosan egyik kőről a másikra szökkenve.."

A süvítő szél szinte a nyakába kapott, így evickéltem előrébb a tolongó sorban, de én voltam az egyedüli, aki ki akart onnan szabadulni. Mindenhol ételre várakozó tömeget láttam, csaknem az egész utcát ellepte. Ellentétben a Gazdagokkal, akik egy új könyv vagy épp ruházat megvételéért állati ösztönnel harcolnak; két-három sor kígyózott rendezetten, és mindenki a maga sorára várt. Voltak, akik történetekkel szórakoztatták egymást vagy ruhájuk egy darabját felajánlották a másiknak. Igazán megható volt, mégsem állhattam meg egy percre sem, a kezem járt, hogy minél több ember élelemhez jusson. Míg az én hasam korgott.

Pár óra múlva sötétedni kezdett, az emberek is kevesebben lettek, én pedig egy kósza tincset arcomból kisodorva léptem a vászontáskámhoz. Az én feladatom véget ért mára.

-Elsie! Ezt kérlek, fogadd el. – Lépett elém Hanna, mielőtt még ellenkezhettem volna a kezembe nyomott egy meleg pogácsát és mosollyal arcán megingatta a fejét, loboncos fürtjei arcvonalát követve libegtek ide-oda. – Megdolgoztál érte, csak vidd! – És ezzel útnak indított. Boldogan, válaszra sem méltatva nekivágott háza felé vezető úthoz, melyet játékosan egyik kőről a másikra szökkenve tett meg. Még pár percig álltam némán és néztem, ahogy fütyörészve tovahalad, majd összeszedtem magam és a nyakamba vettem a cókmókom.

Kirepedezett a bőr a kezemen a széltől, a fogaim pedig már összekoccanva jelezték nemtetszésüket, mikor a város széléhez értem. Itt sokkal kevesebb életet vélt látni az ember, nem számított a nappal, se az éj.

Egy otthontalan öreg dudorászva, alkohollal melegítette fel magát ezen az éjszakán –, mint mindig -, kezébe szorította a flaskát, már ujjbegyei is elfehéredtek, s így mért végig szúrósan, mintha el akartam volna venni tőle. Kisebb gondom is nagyobb volt némi italnál, bár kandalló helyett hasznát vehettem volna, de a lopás nem az én pártfogoltam.

Egy deszka, két kattanás, függöny, nyikorgás és.. Otthon édes otthon - vagy legalábbis valami olyasmi.

Valaha még a legrosszabbul álló kasztokat is ellátták vizuális élményekkel, bezsebelhettek olyan előadásokat is, mint a Rómeó és Júlia, sőt Frank, a varázsló is létezhetett. Ezt mind a plakátokból tudtam meg, amiket szétszórva hagytak az előtérben. Talán menteni akarták őket, az emlékeket - vagy épp feldúlták a helyiséget.

Mindenesetre még nem dőlt össze a színház, amely itt-ott igaz megkopott és az eredeti márvány berendezéseket is ellopták, de tető volt a fejem felett és csupán erre volt szükségem.

Összekuporodtam egy még egészen jó állapotban lévő székben a közönség soraiból, majszolni kezdtem az ételt, amelyet legszívesebben azonnal eltűntettem volna, de észben kellett tartanom, hogy még napokig szükségem lehet egy-két falatra, így mohóságomat félretéve egy szórólapot kezdtem tanulmányozni.

Az emberi természet

Meglepően nagy betűkkel formázták a címet, ívük magával ragadták az olvasó figyelmét, azt kiáltozta ez a két szó, „olvass lejjebb!” .  Sajnos az évek megkoptatták a papírt, az ábrát csak-csak meg tudtam fejteni, de az írásból annyit láttam, hogy minden este adják a darabot.

A pogácsa maradványait szalvétába csomagoltam, és egy kiálló deszka alá rejtettem. Nem mintha bárki is járt volna valaha a titkos helyemen. Felpattantam a színpadra, lehunytam a szemem és addig forogtam, pörögtem, mígnem kifulladva rogytam le a padlóra és álmodozva csukódtak le szemeim. Mindennap ez játszódott le, mígnem egy kis kavics be nem akadt a műszer közé, ezután már egészen más fordulatot tett szerény életem.